Atlas Element, Equator és Hyper RCA kábel teszt

Közös jellemzők

A tesztalanyok csatlakozója ismerős lehet azoknak, akik olvasták korábbi, Atlas hangfalkábeleket bemutató cikkünket. Nevükben az Achromatic szó nem a szériát, hanem a csatlakozó kivitelét jelzi. Tömege alacsony, a vezetőhöz pedig forrasztás nélkül, vélhetőleg préselő eljárással rögzítik. A forrasztóón további kontaktfelületet jelent, amin át kell utaznia a jelnek, köznyelven fogalmazva színezheti a hangot, ezért az igényesebb kábelekben általában törekszenek nélkülözésére.

Közös jellemzője mindhárom kábelnek (túl a csatlakozón), hogy monokristályos OCC rézvezetőn továbbítják a jelet. Az OCC homogénebb belső szerkezetű, mint hagyományos alternatívája, az OFC. Egybefüggő állapotát folyékony nitrogénes (kriogenikus) kezeléssel érik el. Előnye, hogy általában tisztább hangzást eredményez, mint az OFC, hátránya, hogy a speciális eljárás megdrágítja a kábelt.

Eltérések

A specifikációból az derül ki, hogy elektromos kapacitás, ellenállás és induktivitás tekintetében mindhárom modell különbözik. Az eltérések néhol csak tized, vagy épp század százalékos mértékűek, de más részletek is változnak, ahogy a belépőszinttől felfelé haladunk. A legkisebbnek számító Element négy rézmaggal továbbítja a jelet. Az utána következő Equator és Hyper már koaxiális geometriára épül. Az árnyékolásuk sem teljesen egyforma: 85, 95 és 94%-os mértékű. Amit a vásárló legegyértelműbben látni fog, hogy az árak sem azonosak. E sorok írásakor így alakulnak a számok:

Atlas Achromatic RCA csatlakozó metszete. Kép forrása: atlascables.com

Felkészülés a meghallgatásra

A próba Rotel RA-1572MKII sztereó erősítőt és Naim NDX 2 hálózati zenelejátszó használatával történt. A készülékek tápellátását Atlas Eos 4.0em tápkábelre (teszt hamarosan) és IsoTek V5 Sirius tápelosztóra bíztuk. A hangfal szerepkört Bowers & Wilkins 705 S3 töltötte be, melyet Atlas Hyper Achromatic hangfalkábellel illesztettünk az erősítőkhöz. A kiindulási alap egy ősrégi Monster Interlink 200 RCA kábel volt (15 éve vettük 10 000 forint körüli összegért), utána következett az Element, majd Equator, végül a Hyper, aztán ugyanazon zeneszám hallgatásával visszafelé is megismételtük a cserélgetést. Zeneszámok a kísérlethez: Cassandra Wilson - Red Guitar, illetve Antonio Vivaldi - Violin Concerto in F Minor, Op. 8, No. 4, RV 297 "L'inverno".

Szubjektív tapasztalatok

Az alapkábelnek szánt Monster hamar kikerült a képből, mert fülnek kellemetlenné tette a hangfalakból kijövő karaktert még közepes jelszinten (hangerőn is). A magashangok túlerősítve jelentek meg, a basszus hézagosan és instabilan kullogott, a zenei térben pedig laposan, túlságosan összeérve hallottuk a részleteket. Ebben közrejátszott a B&W gyenge láncszemekre irányuló érzékenysége. Megbocsátóbb dobozokkal talán elviseltük volna az olcsó kábelen továbbított eredményt is. Mindenesetre tanulsággal szolgált az első lépés. Azt szűrtük le belőle, hogy elég egyetlen nem odaillő összekötő ahhoz, hogy a milliós értékű hangfal karaktere borzalmassá váljon.

A hifi ellentmondásos filozófiája, hogy a zenét virtuálisan kapjuk vissza, tehát bármit teszünk, csak az előadás illúzióját, nem pedig valóságát kapjuk meg, két dobozból sugározva. Ennek ellenére minden sztereó eszköz tesztje során ugyanarra a kérdésre kerestük a választ és ezúttal sem volt másképp: segíti-e az adott termék a valóságosabb, természetesebb hangzást?

A kísérlethez összeállított, több milliós összértékű szett talán nem volt annyira igazságos alap az 55 000 forintos Atlas Element Achromatic számára, de arra rámutatott, hogy a cég induló kábele miben tudott, illetve nem tudott drágább rokonaira hasonlítani. Ami rögtön bebizonyosodott, hogy az olcsó Monsterhez képest a skótok alapmodellje frissebb, csupaszabb hangot eredményezett. A hangszereket sterilebb, tisztább módon jelenítette meg. Kristálytiszta, szinte feltűnően steril részleteket vettünk észre, ami egyszerre volt előny és hátrány. Pozitívuma volt, hogy halk járatáson is egyértelműen, dinamikusan jelentek meg a hangszerek és a színpadon történő hangmozgásokat is elevenség járta át. Ráadásul a mélyhang nem volt olyan nehéz és kullogó, mint az alapkábel esteében. Inkább könnyű és sovány basszusokat kaptunk, ami stúdiós, kimért karaktert eredményezett. Ám összességében az eredmény nem egészen volt valósághű: Vivaldi esetében az élesebb hegedűhangok ridegséggel jöttek át, Cassandra Wilson magas frekvenciái pedig a B&W tolmácsolásában erősen nyerssé váltak. Ebben a rendszerben egyértelműen nem értünk célba valósághűségben, de a tiszta, suvickolt részletek megjelenéséhez nem fért kétség.

Az Atlas Equator beillesztésével számos szempontból megváltozott próba rendszerünk hangzása. Több változást vettünk észre. A legfontosabb, hogy jobban kijöttek a zenei részletek, ami leírva buta megfogalmazásnak tűnik, úgy is lehet fogalmazni, hogy a teljes előadás közelebb került a hallgatói pozícióhoz. Az Element, mint első lépés, egy általánosan tisztább (bár a fémdómos magassugárzóval túlságosan is kifényesített) karaktert szolgált. Az Equator viszont következő szintre emelte a sztereó tér mélységének, távolságainak ábrázolását. Az ének és a rumbatok is inkább felénk úszott a Red Guitar hallgatása során. A jellegzetes, búgó hangú jazzgitár jobban kilógott a hangsugárzók tengelyéből. A korábbi modellnél soványnak vélt basszust ezúttal gazdagabb, súlyosabb mélyhangok váltották fel. Általánosan kifinomultabb összképet kaptunk, amit továbbra is erős fegyelem határozott meg, viszont a rideg, technikai motívumok jelentősen lecsökkentek. Vivaldi - Tél c. művét hallgatva a nyitó hegedű térbeli pozícionálása is pontosabb, szilárdabb volt, ráadásul nagyobb zenei térben játszottak a hangszerek, ami a fizikai hangok mellé érzelmeket, sejtelmességet is hozott. Komolyzene kedvelőknek jó tudni, hogy az Equator esetében a technikai tisztaság mellé természetességre törekvés is került. A magas frekvenciákban még mindig hallottunk enyhén nyers részleteket, de egy kis lazaság, könnyedség is átjárta a zeneszámokat, ami segített jobban a zenére és kevésbé a hifi készülékek jelenlétére fókuszálni.

Cassandra Wilson és Vivaldi zenéje meglepően markáns különbséggel szólt a Hyper-re váltva. Majdnem olyan drámai eltérésként éltük ezt meg, mint amikor a YouTube-ról lejátszott és Bluetooth-szal továbbított jel helyett gyári CD-lemezre váltanak. A magas hangok szebben integrált, könnyedebb módon egészítették ki a különleges, térben mozgó elektronikus effektusokat és az atmoszféra minden irányba egy kicsit jobban kiszélesedett. A kezdeti rossz, idegesítő hangkaraktertől két egyméteres kábel cseréjével eljutottunk egy picit technikai, de összességében arányos, józan és kellemes zeneélményhez. A Hyper Achromatic RCA használatával szépen kiegyensúlyozott frekvenciákat (de a Bowers-re jellemző enyhe fényesség természetesen ott maradt, tehát nem tompította az információt a kábel), viszonylag mozgalmas színpadot és kellemes általános dinamikát értünk el. A három kábel közül ennél volt legnyugodtabb és teltebb a basszus. Az ének profibb fókusza, mikrodinamikája is egyértelműen maga mögé utasította a kisebb modelleket. Itt már elkezdtük komolyan érzékelni és értékelni a rendszer valós képességeit.

Záró gondolatok

A legtöbb kábelről szóló írásban kitértünk rá, ezért itt is meg kell jegyezni, hogy a jó analóg összekötő kábel nem csodafegyver, hanem jelátküldő eszköz. Finomhangolásra szolgáló kiegészítője a hangrendszernek, az utolsó tételek közt szerepel, amelyekkel akár évtizedekre lezárulhat a hifi összeállításának folyamata. Nem az a feladata, hogy javítson az eszközeink hangzásán, hanem hogy a lehető legkisebb torzítással és zajjal vigye át, ami a forráskészülékből kijön. Ha a hallgató számára kellő mértékben életszerűbb, valóságosabb az eredmény, akkor ott érdemes megállni. Onnan tudható, hogy a megfelelő irányba mozdítja hallgatói élményünket egy ilyen kiegészítő, ha nem annak paramétereire, hanem kizárólag a zenére irányulnak gondolataink, érzelmeink.

Az Element bámulatos tisztaságával olyan kezdők számára ideális kábel, akik inkább lágyabb, lassabb karakterű belépő kategóriás hangfallal rendelkeznek és szeretnék a zenei részleteket határozottan megkapni. Előnye, hogy lényegre törőbb, frissebb ábrázolást ad egy fapados kábelhez képest, de szárazabb tónusú rendszerben fárasztóbb, túl katonás irányba tolhatja az összképet. A fölötte lévő Equator szerintünk egyértelműen kifinomultabb középkategóriás kábel benyomását tette. A teret és érzelmeket ébresztő, finom részleteket jobban helyezte el a hangsugárzók közti virtuális síkban. A Hyper esetében főleg a basszus és a központi hangeffektusok súlya, fókusza lett pontosabb. High end szettekben eleve ezzel érdemes kezdeni.

Főleg a trió fekete köpenybe bújtatott tagja vívta ki elismerésünket, mert tisztességes és józan alapot nyújtott, természetesebb jelet biztosítva analitikus hangfalaink számára. A teszthez használt rendszerrel még elviseltünk volna még egy kis transzparenciát és dinamikai lazaságot, de csak azért, mert rögtön utána kipróbáltuk a (többször drágább) Atlas Ailsa RCA kábelt is. Ekkor tudatosult bennünk, hogy az Element/Equator/Hyper modellek még csak ízelítők voltak, általuk a skót jéghegy csúcsát kaptuk meg. Audiofil zene fanatikusok, tessék résen lenni, mert a java még hátravan!

Műszaki adatok

Szubjektív vélemény

Atlas Equator Achromatic RCA kábel

Műszaki adatok

Szubjektív vélemény

Atlas Hyper Achromatic RCA kábel

Műszaki adatok

Szubjektív vélemény

Forrás: AV-Online.hu