GoldenEar BRX állványos hangfal teszt

Referencia GoldenEar módra

A BRX-et a GoldenEar mérnökei úgy tervezték, hogy a világ egyik legjobb hangzású állványos hangdoboza legyen, viszont a weboldalukon a következő mondat olvasható: "Szeretnénk büszkélkedni azzal, hogy a GoldenEar hangszórók tökéletesek, hangtalanok. De ez abszurd lenne - semmi sem tökéletes." Szeretjük az ilyen jellegű megközelítést, hiszen a tökéletesség valóban szubjektív fogalom, így öröm látni, ha egy gyártó nem szívbemarkoló marketingszöveggel áraszt el minket. A BRX elnevezés lényegében referencia állványos hangfalat jelent, és ez igaz is lehet a GoldenEar esetében, hiszen ezen kívül csak az Aon 3 szerepel a termékpalettájukon, a többiek álló, falra vagy falba szerelhető hangszórók, valamint center- és mélysugárzók.

A GoldenEar BRX elég kompakt, hátrafelé szélesedik, a bevonata lakkfekete, a megmunkálása, kivitelezése példás. 800 ezer forintért ezt amúgy elvárjuk, bár kaptunk már ennyi pénzért többet, de sokszor kevesebbet is a külsőt tekintve. Nem mondhatjuk azt, hogy fantáziadús a dizájn, viszont igazán bele sem lehet kötni. Főleg azért sem, mert a frontoldali, mágnesesen rögzíthető védőrács mellett a két oldalfalon fix védőrács van, ami azért valamit sejtet. Mégpedig azt, hogy a külső itt elsősorban nem dizájnelem, hanem a belső technológia által megkívánt forma eredménye.

Az előlapba 152 mm-es, focused-field mágneses szerkezettel kialakított öntvénykosaras mélyközép hangszóró van, amiben a membránt egy szabadalmaztatott ívvel alakították ki egy speciális keverékű polipropilénből. Ez alapvetően ugyanaz, amit a cég a díjnyertes Triton Reference álló hangfalban is használt, tehát tényleg nem rossz darab.

A magassugárzóval is találkoztunk abban a hangfalban, de a Reference High-Gauss HVFR hajtogatott ribbon, a Triton One.R, valamint az SPS elnevezésű modellekben is alkalmazták. A lényeg tehát az, hogy mindkettő letette már névjegyét a hifi asztalára. A két hangszórót függesztett konfigurációjú "kiegyenlített keresztváltóval" hangolták össze, amelybe filmkondenzátorokat építettek.

A BRX külsejét körbejárva találunk hátul egy pár aranyozott bemenetet, alul négy darab gumírozott talpat, és kétoldalt a már említett fix védőrácsot. Mögöttük egy-egy 165 mm-es, inerciálisan kiegyensúlyozott passzív hangszóró van, amik  segítik a frontoldali mélyközép hangszórót, továbbá a belső energiát a szoba felé irányítja a feszes, gyors, és kiterjedt basszus érdekében. Belül a Triton Reference-ben használt egyedi, csavart geometriájú új kábelezést alkalmaztak, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a hangdoboz referencia szintű hangzást nyújtson sztereó és nívós házimozi rendszerben is, hiszen általa háromdimenziós ábrázolást és nagyfelbontású, tiszta előadást
ígérnek.

A lényeg tehát az, hogy a GoldenEar fogta a magasabban kvalifikált hangfalait, azok hangszóróit és megoldásait átültette egy kompakt dobozba, az egészet ellátták fényűző kivitellel - nem formatervvel
- és megcélozták azt, hogy a felső középkategóriában egy olyan univerzális terméket alkossanak, ami akár drágább hangfalakkal is felvegye a versenyt. A dupla passzív membránt mi ismét kiemeljük, hiszen alkalmazása jelentős többletköltséggel jár, a tervezése is több időt vesz igénybe, mint egy hagyományos basszusrendszernek, továbbá a hangdoboz teljes kialakítására, merevségére is nagyobb figyelmet kell fordítani.

A GoldenEar referenciának szánt BRX állványos hangfalát a jól ismert és szinte mindent kiszolgáló Parasound elő-végfokunkkal valamint Naim erősítőnkkel hajtottuk meg, a jelforrás a csöves CD-lejátszónk és Naim streamerünk volt, a kábelek pedig a VIABLUE-tól és az AudioQuest-től származtak. Nyerő összeállítás, derítsük is ki gyorsan, hogy az amerikai üdvöske hogyan szerepel egy ilyen nívós rendszerben!

Amikor egy kicsi kiereszti a hangját

A GoldenEar BRX nem termetes darab, elölről bátran lehet rá mondani, hogy mini, de a mélységét figyelembe véve is csupán átlagosnak tekinthető. Abban nem kételkedtünk, hogy a szintén amerikai erősítő párosunk el fog boldogulni a gyári specifikációban olvasható 88 dB-es érzékenységgel, de azt nem, hogy ennyire. Ehhez persze biztosan hozzájárult a spéci elgondolás, a dupla, kétoldali passzív membrán, ami nem megszokott a hifi világában, de az előnyeivel azért már eddig is szembesültünk néhányszor. Nos, itt sem felelőtlen elgondolás volt bevetni ezeket, hiszen már Mark Knopfler zenekarával is igencsak meggyőzően viselkedett a 20 m2-es teszthelyiségben, ráadásul szobahangerőn, és kisebb kivezérlési szinten.

Bátor kis hangfal a BRX, ez kétségen kívüli, ráadásul nagyon izgalmas, domináns és erőteljes. A bandát gyorsan kezelésbe vette, a húrokat megfeszítette, a dobokat beindította, lényegében egyből sikerült kinőnie valós fizikumát. Nem magasságban, tehát nem akart állódobozt játszani, pedig a segítségére ott voltak rendkívül nehéz márvány állványaink, inkább megfogottságával, dinamizmusával próbált meggyőzni minket, és ez nagyon hamar sikerült is neki. Nem csupán az alsótartomány kelt gyorsan életre, ami ebben az esetben elsősorban a basszusgitárt jelentette, hanem a középtartomány is megjelent, amikor a dobos a kávára ütött, Knopfler hangja pedig a megszokott rekedtes, kicsit mélabús volt, a szólórésznél meg a gitárja vált le szépen a dobozról. Tulajdonképpen nagyon egyben volt az előadás ezen a műfajon, talán egy kis levegősséget hiányolhattunk csupán, pedig a BRX-et minden faltól elég távol helyeztük el, tehát a basszus nem kapott támogatást egyik irányból sem.

Schubert jött ezután, ahol a melegségből és andalító dallamokból a megszokottnál még többet kaptunk, viszont ez csak előnyére vált a műnek. A zongora természetes volt, erőteljes, kellően gyors és követhető, a hegedűk illendően a háttérbe vonultak, és a hullámzást nyújtották, még a néha bekapcsolódó fúvósok is remekül áradtak szét a szobában. Itt is csupán némi nyíltságot vártunk volna még el, de azt ne felejtsük, hogy újvilági termékről van szó, ahol az erőfitogtatás mindig is fontos volt, legyen az autó, film, vagy ebben az esetben hangfal. A maszkulin imázst azonban a GoldenEar remekül kezelte, tehát nem nyomult a tömeg, nem a súly volt a domináns, hanem
a melegtónusú, telt előadás. Az európai, netán skandináv reprodukció szerelmesei így érezhetnek esetleg némi hiányt a finomságból, és azt be is kellett látnunk, hogy a BRX igencsak kilógna egy modern, skandináv jellegű dekorációból, nem csupán a külsejét tekintve.

Mindezek ellenére Jan Garbarekkel nagyon remekül érezte magát, a kimért és hűvös zenét melegséggel, teltséggel itatta át, és ez nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy sokkal többen befogadhassák a páratlan zenész sajátos stílusát, ami szellősebb rendszeren nem tud ilyen élvezetet nyújtani. Persze vannak olyan zenehallgatók, akik szeretik, ha a hideg fuvallat átjárja a testüket, mi viszont jobban preferáljuk azt, mint ebben az esetben is, ha inkább egy meleg szoba hangulata jelenik meg előttünk, kandallóval, padlószőnyeggel, és kellemes 24 fokkal. Egymást követték a dalok az albumon, tulajdonképpen nem is volt kedvünk váltani, mert végre ez a zene is úgy szólt a BRX által, hogy képes volt bevonni a lényegébe, a mondanivalójába, és hosszú idő után sem éreztünk feszengést, vagy azt, hogy a stílus kicsit fáradttá tenne egy idő után. Ebben fontos szerepe volt a magassugárzónak is, ami egy nagyon remek darab, a hangja tiszta, pontos, és tulajdonképpen színezéstől mentes.

Ideje volt megtudni azt, hogy a kis hangdoboz milyen gyors és dinamikus akkor, amikor egy igazi virtuóz kerül a kezei közé, így jött ezután Marcus Miller, majd Petrucciani. A basszusgitáros ujjai hirtelen nagy sebességbe tudnak kapcsolni, a BRX pedig képes volt gyorsan váltani, és felvenni a tempót. A pontosság is megmaradt, de az összkép inkább a ritmikus jazz tálalásán volt, tehát csak annyira emelte ki Marcus Millert, amennyire ő is eltávolodott a zenekarától, így a többiek szerepe is jelentős maradt. Ami nem baj, hiszen nagyszerű muzsikusokról van szó ebben az esetben, akik végigkövették a virtuóz minden mozdulatát, és a hangfal által a megfelelő erőt is megkapták.

Petrucciani esetében is komplett zenekart kaptunk, ami hiába állt csupán három tagból, a profizmusuk megkérdőjelezhetetlen, és mindenki tudta a saját dolgát. Petrucciani természetesen kiemelkedett közülük, ami egyértelmű, hiszen az övé volt ezúttal is a főszerep, de a többiek sem csupán kiegészítésnek, díszítőelemnek voltak a színpadon. Ebben az esetben is csupán a francia előadás és rögzítés lazaságát, levegősségét róhattuk fel hiányérzetként, ami szubjektív ugyan, de ehhez a zenéhez azért hozzá tartozik. Ezt elfelejtve nagyon kerek, mély és telt előadást nyújtott a BRX, ami ezúttal is nagyban köszönhető a merev testnek és a dupla passzív membránnak.
Kellemes, izgalmas és teljesértékű volt a trió játéka, igényes és tartalmas ízelítőt nyújtva a jazz legfelsőbb köreiből, így a műfaj rajongóit nem érheti majd csalódás, és a tapintatot és pontosságot is tudta pótolni az érzelmes, szinte mediterrán jellegű előadás.

Szokásunkhoz hűen a végén kicsit felelőtlenül szórakoztunk, amiben ezúttal is a keményebb rock és elektronikus zene volt a játszótársunk. Mindkettőn remekül érezte magát a GoldenEar apró doboza, feküdt neki a torzított gitár, amikor a döngetésé és a súlyosságé volt a főszerep, így a Megadeth vagy Slayer esetében képes volt megmozgatni a csigolyáinkat, hiszen egyből tolmácsolta a zenék őserejét, viszont azt is képes volt visszaadni, amikor díszítéseket, klassz hangszerelési bravúrokat alkalmaztak a zenekarok. Az elektronikus műfajnál a döngetés adott volt, ezen nem is csodálkoztunk, viszont a szintetikus hangjegyek is pontosan, határozottan kezdtek úszni a szobában. Megvolt a pontosságuk, és a lecsengésük is, ha ebben az esetben lehet ilyenről beszélni, ráadásul nem csupán hétköznapibb felvételeken, mint pl. David Guetta volt izgalmas a doboz, hanem Jarre esetében a nívóról és hangulatról is képes volt gondoskodni. Az űrzenében a korábbiakban hallottunk már nagyobb teret is, tehát a csillagok állása nem volt ennyire szoros, viszont ez a hangfal képes volt ezt elfeledtetni, hiszen más irányból közelítette meg a reprodukciót. Erőből és testből, lendületből és dinamikából, aminek befogadása természetesen ebben az esetben is szubjektív, azonban az nem elhanyagolható tényező, ha már rövid idő után sem éreztük hiányát még egy kis levegőnek és pontosságnak.

Összegzés, végszó

A GoldenEar BRX le sem tagadhatná a származását, tehát egyértelműen magán viseli az amerikai stílus jegyeit. A fizikumát teljesen levetkőzve nyújt izgalmas, domináns, életerős és telt hangzást, ami egyértelműen köszönhető a doboz két oldalába integrált passzív membránnak. Némi levegőt és a hangszerek jobb elkülönítését hiányoltuk néha, de az összkép végig olyan egyértelmű, karakteres volt, hogy elfogadtuk, a tervezésnél ez volt a fő szempont. Azoknak, akik kis szobába szeretnének nagy hangot, egyértelműen ajánlott vétel lehet, ráadásul a helyigénye is elhanyagolható. Elég könnyű meghajtani is, már szobahangerőn is igazán dunsztos az előadása, ráadásul a zenei műfajokat is egyformán kezeli, tehát nem válogatós. Persze akusztikus zenén vagy jazzen némi tapintatot még el tudtunk volna képzelni, és pontosságból sem vizsgázott csillagos ötösre, de összességében nagyot tudott alkotni. Valóban referencia lehet azoknak ebben az ársávban, akik semmilyen körülmények között nem akarják az előadásból nélkülözni a tempót, erőt és teltséget.

Műszaki adatok

Mérleg

+ Kis mérete ellenére igazi nagyvolumenű előadás

+ Mélytónusú, meleg, izgalmas, dinamikus megszólalás

+ Kis helyigény, egyéni, ugyanakkor nem hivalkodó megjelenés

+ Minden jellegű zenén van egy bizonyos határozott, testes karaktere

- Némi levegőt és pontosságot vártunk volna még a mérete kapcsán

Szubjektív vélemény

Forrás: AV-Online.hu