GoldenEar T66 álló hangfal erőpróba

Ilyen a GoldenEar szerint egy jelenlegi csúcshangfal

A legutóbbi cikkünk óta nem növelte repertoárját a GoldenEar, így álló hangfalakból a passzív és aktív Triton szériát nyújtja, valamint ezek felett az egyedülálló T66-ot, amivel most volt szerencsénk megismerkedni az AudioMe bemutatótermében. A hangfal fekete és Santa Barbara Red színben kapható, szlogenként azt is használják, hogy a vörös az új fekete. Elég kecses, hiszen nincs 200 mm széles, a mélysége viszont jelentős, ahogyan a magassága is bőven meghaladja az egy métert. Szép a kidolgozás, ez nem is kérdőjelezhető meg, és egyéniséggel is sikerült felruházni a hangfalat. A hangszórókat, ahogyan a BRX esetében is, sűrű fémrács védi végig az előlapon, és oldalt is találunk belőle. A frontoldali először fixnek tűnik, és valamilyen szinten az is, hiszen csak a talp eltávolításával szerelhető le. A titok nyitja ebben az esetben is ezek alatt rejlik, amire mindjárt részletesen kitérünk.

A teljesítményt és a szépséget kombinálva tervezték a T66 magas, karcsú formáját, ami hozzájárul a hangszórók holografikus képalkotásához, és arányaiban ez lett a legerősebb ház, amelyet a GoldenEar valaha készített. A masszív, állítható, alumínium öntvény talpba opcionálisan tüskéket vagy gumírozott kúpokat illeszthetünk az energiaveszteség redukálása és a teljesítmény optimalizálása érdekében.

A tavaly megjelent T66 az új T sorozat első modellje, ami a Triton hangfalak által kitaposott utat folytatja, ám jelentősen változtattak rajta. A korábbi talpat átdolgozták, az oldallapok szövetbevonata valódi MDF-fé változott, ahogyan a belső kábelezés is új, ráadásul az AudioQuest műhelyéből kerültek ki a "drótok". Ez evidens, hiszen maga a GoldenEar a kábelspecialista cég tulajdonába került, ez a referenciamodell pedig a debütáló termékük. Háromutas, álló hangfalról van szó röviden, ám a megoldások nagyon egyediek, és rengeteg munkát követően kerültek alkalmazásra. Az előlapot leemelve összesen 5 db hangszórót találunk, amelyek közül a felső szekcióban kettő 114 mm-es, nagyfelbontású, Multi-Vaned fáziskúpú, öntöttkosaras mélyközépsugárzó van, amelyek közrefogják a High-Gauss referencia osztályú, nagy sebességű, hajtogatott ribbon AMT magassugárzót. A mélyközép hangszórók szórása nemcsak a tengely mentén, hanem azon kívül is kiváló, lefordítva: nem muszáj szemeznünk folyamatosan a hangdobozokkal a hallgatásuk közben. A referencia AMT magassugárzó erős mágnest és motort kapott, kívül pedig gondosan megmunkált gyapjúfilc minimalizálja a visszaverődő torzításokat.

Hosszúlöketű, kvadratikus mélysugárzóból kettőt alkalmaztak, amelyek közül az egyik közvetlenül a mélyközép hangszóró alatt van, a másik pedig az előlap alsó részén, ezzel a megoldással jobb csatolást biztosítottak a mélysugárzók és a passzív sugárzók között, ami körülbelül 1 dB többlet hangnyomást eredményez. Ezek a sík passzív hangszórók így jobb impulzust, kevesebb torzítást és jobban terjedő basszust biztosítanak.

A mélytartomány azonban itt nem ér véget! Az előlaphoz és a BRX-hez hasonlóan itt is találunk hangdoboz mindkét oldalán védőrácsot, amelyek alatt kettő darab 200x300 mm-es, kvadratikus sík infraszonikus mélysugárzó van. Hozzájuk új generációs, a GoldenEar SuperSub által inspirált, DSP-vel vezérelt erősítő tartozik, aminek az RMS teljesítménye 500 watt, a maximális pedig 1000 watt is lehet. Ahhoz, hogy az így összesen hét darab hangszóró a leghatékonyabban működjön, kifinomult keresztváltót alkalmaztak, ami a +9 oktávos frekvencia-átvitelt is biztosítja. Az AudioQuest által szabadalmaztatott PMO (Permanent Molecular Optimization) eljárásának alávetett kondenzátorok példátlan tisztaságot nyújtanak, a belső kábelezés a jeleket megőrző AudioQuest Perfect-Surface Copper+ technológiával történt, továbbá irányvezérelt, és szénréteget is alkalmaztak az RF-zaj disszipáció maximalizálása érdekében.

A GoldenEar hátuljára nagyon jóminőségű és vaskos, aranyozott bemenetből két párat szereltek, így most már lehetőségünk van kettős kábelezésre/erősítésre is. Még a jumperekre is odafigyeltek, így a PSC+ átkötőket alkalmaztak, amelyek szintén minőségi darabok. Mivel a front oldali mélysugárzók aktívak, ezért külön tápellátást igényel a hangdoboz, továbbá lehetőségünk van potméterrel azok hangerejének állítására, valamint egy külön, szintén minőségi LFE RCA bemenetet is találunk, ami jól jöhet egy erősítő pre out kimenetéhez, és házimozi láncba való illesztéséhez is.

A T66 egy félaktív hangfal, a legalsó tartományt az oldalsó hangszórók nyújtják, levéve így a terhet a többi hangszóróról. Az említett házimozi vagy többcsatornás alkalmazás során pedig elvileg a külön
mélyládát is kiválthatjuk így, amitől ortodox felhasználók esetleg ódzkodhatnak, de mivel hasonlóval találkoztunk már, ezért látatlanban is elhisszük, hogy működik, és nem történik valódi szentségtörés.

Az AudioMe bemutatótermében a Silent Angel elektronikái és kábelei mellé szegődött a Hegel H190 integrált sztereó erősítő, a Schnerzinger Operator 12 tápelosztója és tápkábelei, az AudioQuest William Tell Zero és Robin Hood BASS hangfalkábel, és Creaktiv Little Reference hifi állvány, a meghallgatást hosszas bejáratás előzte meg, és bár szóba került a házimoziba illesztés lehetősége,
mi sztereóban hallgattuk meg a GoldenEar legnagyobb hangfalát.

Meghallgatás

A Kedves Olvasóink tudhatják, hogy hasonló felépítésű hangfallal találkoztunk már, azonban az más kategóriát képviselt, és más gyártó repertoárjából került ki. A már említett Triton is ezt az elvet fejtette ki, azonban az is egy halványabb, bár korántsem elhanyagolható szinten, így kedvünket leltük benne. Rockzenén ugyan nem volt meggyőző, főleg hatalmas energiájához képest, azonban
szelídebb műfajokon, ahol a tempóért még mindig nem kellett a szomszédba menni, rendesen kitette magát. Nos, az alapfelállás, pontosabban karakter itt is visszaköszöntött, hiszen Kid Joe Metallica átiratától vérbeli zúzdát vártunk, ami jócskán alulteljesített most is, hiszen nem kaptuk meg a mellbevágó dobot, az igazán reszelős torzított gitárokat és a dalhoz elengedhetetlen súlyt. Amerikai hangfalról lévén szó azért volt elég löket és hangnyomás, de a pontosság és határozottság elmaradt. Kicsit forszíroztuk még a műfajt a ZZ Top Sleeping Bag-jével, ahol már belépett az elektronika, így a gépdob és a szintifutamok is, azonban éreztük, hogy a hangfal továbbra sem tudott kiteljesedni.

Maradtunk a nagyszakállú zenekarnál, azonban stílust váltottunk, így jött a Pearl Necklace, ahol a banda visszatért a gyökerekhez, pontosabban mi az ő kezdeti időszakukhoz, így maradt a minden varázslatot nélkülöző bluesrock, és a T66 kezdett formába jönni. A kevesebb hangszer valódi megmutatása sokkal jobban állt neki, szépen követte az impulzív dalt, ami a hosszú instrumentális résznél vitte a prímet. Az eddig eléggé szétkent basszus sokkal definiáltabb lett, ám nem vette át az uralmat a többi tartomány felett, csak végig biztosította a stabil és erőteljes tempót. Kicsit játszadoztunk a beépített DSP-vel, a teljesítményét körülbelül középre lőttük be, ahogyan
korábban a Triton esetében is, és láss csodát, itt is így működött a legjobban! A mélytartomány megerősödött, ám nem akarta a falat lebontani, csak sokkal határozottabb lett, a pontosság hallhatóan jobbá vált, és az egész hangképet izgalommal, eddig feltáratlan tempóval itatta át.

A három hangszer, plusz ének kombó tehát működött, csak némi kísérletezés kellett, amit nem hagytunk abba. Eric Claptonnal folytattuk a sort, ráadásul az egyik koncertfelvételével, amiben csak úgy hemzsegtek a színpadon a jobbnál-jobb zenészek, és a rengeteg díszítésnek is volt hely. A GoldenEar T66 ismét egy új arcát mutatta meg, hiszen valódi nagyszínpadot jelenített meg a teremben, már tényleg csak oda kellett képzelni magunk elé a látványt is, és kész is volt egy bizonyos jellegű katarzis. Bizonyos jellegű, hiszen ez a hangfal sem tudta, de nem is akarta levetkőzni amerikai jellegét, amibe beletartozik az is, hogy elsősorban színesebb - nem színezettebb
- felvételeken tud érvényesülni, szereti a nagyobb hangerőt, és a mértani pontosság helyett inkább az összképre összpontosít, a zene és annak előadásának szeretetére. Ezt hívják nagyvolumenűnek, magas szinten.

A kíváncsiság azért furdalt minket, ezért jött ezután egy kis Megadeth, ahol remek volt a hang, a sebességből nem fogyott ki a T66, a zenéhez pedig nagyban hozzájárult a két lábdob, amit a két hangfal remekül tálalt. Igen, itt is a tökéletes összhang mellett nagyon is odafigyelt az apróságokra, így nem a torzított gitárok vitték feltétlenül a prímet, hanem a díszítések, a nagyon stabil és pontos alap. Ez folytatódott az Eagles Hotel California koncertfelvételén, ami szimpla élvezetnek is nagyszerű, de teszteléshez is kiváló. A bevezető akkordok után itt is a dobé lett először a főszerep, ami pontosan csengett le, majd szépen sorban jött a többi hangszer, és már csak el kellett képzelnünk a középkorú zenészeket, amint széken ülve adják elő a klasszikust. Ehhez már tényleg csak egy vászon hiányzott, tehát a vizualitás, mert zenéből a GoldenEar ismét teremtett egy bizonyos varázslatot, amit élő zenének hívunk, annak a maga sajátságos hibáival együtt. Amikor nem egy ötcsillagos étteremben esszük a tengerparton a tökéletes, ám méregdrága és parányi adag étket, hanem otthon, családi körben, és lehet, hogy kicsit utó kell fűszerezni, és a körítés sem a legújabb trendnek felel meg, mégis mindennél jobban esik.

A T66 tényleg magas szintet képviselt ezek után, pedig a zenék terén bátrabban válogattunk, miután rájöttünk arra, hogy minimalista és bőkezűen hangszerelt felvételek ugyanolyan jól állnak neki. Hatalmas előnye a többi, hasonló kategóriájú és képességű hangfallal szemben az, hogy életet visz az előadásba, mindent a színpadra akar elhelyezni, kiszakítani a zenészeket így a stúdióból. Egy kicsit furcsa mindezek mellett, hogy az igazán vehemens zenékkel nem sikerült elboldogulnia, illetve szívesen foglalkozott velük, csak nem tudta megmutatni kvalitásait, mi pedig nem egy közel 3 milliós hangot kaptunk. Finomabb hangszerelésnél, egyértelműbb kontúroknál és élettel teli zenéknél
viszont rájöttünk arra, hogy a GoldenEar és AudioQuest első hangfala kinek és miért is készült.

Nem azoknak, akik a nyersebb, zsigeri megoldásokat favorizálják, és egyszerűen csak a hatalmas levegőtömegre, az elsöprő mélyáradatra és a sodrásra kíváncsiak, hanem azoknak, akik az erő mellett a finomságokra is vágynak, koncerthangulatot szeretnének az otthonukba varázsolni, annak az allűrjeit nélkülözve. A T66 képes volt megtölteni lazán a termet, pedig elég távol voltak egymástól, még az erősítő és a DSP jelét sem használtuk ki teljesen, hanem maradtunk a mindenki számára kényelmes középúton. Bírta a terhelést a hangfal, szerette is, de nem éreztük szükségét, hiszen már kicsit szobahangerő felett is igazi élvezet nyújtására volt képes. Remek középtartományt biztosított végig, ami a tiszta, erős énekhangban nyilvánult meg elsősorban, de a ritmusgitár és a billentyű is sokáig hallgatható, élvezetes, gördülékeny maradt. Talán furcsa belegondolni, hogy ennyi mélyközép- és mélysugárzó között ott árválkodott az egyetlen magassugárzó, ám nem éreztük azt, hogy kevés lenne, vagy a többiek elnyomnák. Ezért sem csoda, hogy a GoldenEar ennyire ragaszkodik a ribbon AMT magassugárzóhoz, hiszen a nívóját még ebben a ligában is képes volt megőrizni.

A könnyedebb, ám minőségi műfajok mellett természetesen igényes instrumentális felvételek is kerültek a repertoárba, valamint a szimfonikus zene sem maradt ki, és bizony a T66 nem okozott csalódást. Ahogyan telt az idő, egyre jobban sikerült megbarátkozni a karakterével, ami tele volt finomsággal, részletekkel, de azért az mindvégig egyértelmű maradt, hogy a nagyobb volumenű előadás a fő erőssége. Eltűnt a hasonló elven készült, de alacsonyabb árú hangfalak kissé diszkós jellege, ám az izgalom megmaradt, csak sokkal nívósabb körítést és magabiztosságot kapott. Operán az énekes nem akart kifogyni a szuflából, de végig érthető és érzelmes volt, instrumentális zenéken meg a virtuozitás és hangáradat mellé hangulatot, és igazi belső megközelítést kaptunk, tehát a GoldenEar képes volt belelátni és megmutatni a szerzemények valós tartalmát, értékét. Sztereóban is lazán eljuttatott minket a színpad közelébe, mégsem élt a háromdimenziós megoldás lehetőségével, tehát maradt kontrollált és plasztikus. Ezek ismeretében el tudjuk azt képzelni, hogy egy többcsatornás szett frontsugárzójaként hogyan teljesíthet, ám a házimozi összeállítást a GoldenEar szemszögéből majd egy másik rendszerrel szeretnénk publikálni.

Összegzés, végszó

A GoldenEar és az AudioQuest első, valamint a cég eddigi legnívósabb hangfala, az egyszerűen T66-nak elnevezett modell technológiája korábbra nyúlik vissza, ám az eddig is bevált megoldásokat sikerült egy új szintre emelniük. Ez még nem high end, viszont egyértelműen audiofil kategória, sajátos megközelítésben. Nagyon stabil és merev test, sok hangszóró, beépített erősítő, minőségi alapanyagok és megmunkálás, mindezek összességének eredménye pedig egy vérbeli amerikai hangfal, aminek elsőszámú kedvence a zenék erős, karakteres előadása, a dalok életszerű, nagyvolumenű tálalása. Mindezek által mondhatjuk azt, hogy az AudioQuest és a GoldenEar első koprodukciója nagyon jól sikerült, de a társaira nagyon figyeljünk oda, és a bejáratásra is sok időt szenteljünk. Aki rendelkezik megfelelő méretű nappalival, szereti a kedvenceit hangosan hallgatni, kíváncsi a lendület mellett a részletekre is, annak remek alternatíva lehet a T66, ami mindezek mellett remekül néz ki, és bár nagyobb helyet igényel, hogy igazán kifussa magát, mégsem ő akar majd dominálni az életterünkben. Pedig a fekete és a Santa Barbara Red színváltozat tényleg nagyon pazarul mutat.

Műszaki adatok

Forrás: AV-Online.hu