KLH Kendall 2F álló hangfal teszt

A KLH a sikeres Kendall sorozatának álló hangdobozát is rendesen átformálta

A Kedves Olvasók egyértelműen rá tudnának keresni a korábbi cikkünkre, hogy elolvassák az ott leírt újításokat, de mi egyszerűbbnek találtuk azt, ha inkább felelevenítjük azokat. A KLH tehát fogta a Kendall sorozatát, nemes egyszerűséggel Mk2-nek nevezte el, melyből egy komplett házimozit is tudunk belőle készíteni. Mélyládát ugyan nem kínálnak, és állványos, valamint álló dobozból is csak egy van a szériában, de készítenek centersugárzót és bipól háttérsugárzót is. Mi maradjunk az egyetlen álló hangfalnál, aminek elődje szépen szerepelt nálunk, tehát elméletben azt a szintet lazán hoznia kell, ám számos újítást is bevetettek, ami már a külsején is nyomot hagyott.

A Kendall 2F tervezése Amerikában történt, ám a kivitelezése Kanadában, így történhetett meg, hogy a vastag MDF lapokat az észak-amerikából származó fenntartható erdők fáiból készült furnérozás fedi, amit kézzel készítettek, angol dió vagy fekete tölgy színben választható, és a gyártó 10 év garanciát vállal a termékre, amihez lifetime, tehát életreszóló ügyfélszolgálati támogatást is nyújt. Ez így leírva és elolvasva azért nem semmi.

A KLH Kendall 2F masszív acéllábakon és tüskéken áll, a frontoldalon a védőszövet a hangszórókat takarja, amelyek közül a 2,54 cm-es, ferrofluid hűtéses, titán dóm magassugárzót mindegyik más dobozban is használták, tehát egyértelműen elégedettek vele.

A 133 mm-es mélyközép hangszóró, és a dupla, 165 mm-es mélysugárzó membránjának alapanyaga eloxált alumínium, kosaruk rezonanciamentes alumínium öntvény, a keresztváltó pedig egyedi tervezésű, vasmagos tekercseket és fóliakondenzátort tartalmaz. Korábban ennél a modellnél is kevlárt használtak, ami jól működött, de vagy kifogytak az alapanyagból, vagy jobbnak találták az alumíniumot. Voksunkat az utóbbira tesszük le, mert sok más gyártó is váltott, bár az ellenkezőjével is gyakran találkozunk, tehát még mindig sokan kitartanak a jó öreg "golyóálló" kevlár mellett.

A számítógéppel optimalizált megépítésű hangfal háromutas, basszreflex rendszerű, és az elődjétől eltérően összesen három nyílással rendelkezik. Egyet előre helyeztek el, míg kettőt a hátlapra, de ehhez még megfelelő mennyiségű belső csillapítást és merevítést is alkalmaztak. Már az állványos doboznál is tapasztaltunk némi technikai csorbát a leírásban, így itt sem lepődtünk meg azon, hogy gyári specifikációként 36 Hz és 1000 watt csúcsteljesítmény van megadva. A dupla, aranyozott bemenet a doboz hátlapjának az alján legalább szemmel látható, a többit meg úgyis megtudjuk a meghallgatásunk alatt.

A Kendall 2F megmunkálása egyébként abszolút profi, ugyanakkor nélkülöz minden felesleges díszítést is. Az utóbbi hiányában talán túlságosan is egyértelmű a megjelenése, és biztosan nem okozott volna sok fejvakarást, ha mondjuk a hangszórók kosarát alumíniummal díszítik, de a tervezők inkább az abszolút letisztult, naturális külsőt választották, ami a részünkről nem negatívum, és szerintünk sokak számára pont ez lesz benne a nyerő, főleg a nálunk vendégeskedő dió változatban.

Mi mindenesetre inkább a hangra koncentráltunk, amihez a Parasound erősítő párosunk, csöves kimenetű CD-lejátszónk, Naim streamerünk, és QED valamint VIABLUE kábeleink voltak a segítségünkre, hosszas bejáratás történt a teszt előtt, a zenék között pedig a jól bevált dalok mellett továbbiakat is bevetettünk, mert szerettük volna megtudni, hogy bő egymillió forintért mire is képes ez a visszafogott külsejű hangdoboz. Tehát muszáj volt valamit virítania!

Az új álló Kendall hozza az elődje kvalitásait, de minden téren rátesz arra egy lapáttal

A KLH Kendall 2F visszafogott ugyan, de a méreteknek köszönhetően - elsősorban itt a terjedelmes mélységre gondolunk - könnyedén hagy bennünk nyomot. Az elsőre kicsit lecsupaszítottnak tűnt külsővel gyorsan barátságot tudtunk kötni, már az is tetszett, hogy az egymással párhuzamos oldalfalak nem kaptak lekerekítést, csak az előlapnál alkalmaztak egy apró törést dizájnelemként. Az előd Kendall esetében voltak díszítőelemek, amelyek mutatósak voltak ugyan, és itt elsőre hiányoztak is, azonban rövid idő elteltével rájöttünk arra, hogy azok tényleg feleslegesek lehettek. A fekete opciónál még csak-csak jól jöttek volna, viszont az angol dió változatban egyszerűen nem hiányoznak. A megjelenés nem kifejezetten angolszász lett így, inkább egy picit németesen határozott, letisztult és egyenes, viszont az sugárzik belőle, hogy magabiztos, határozott, és sejthető, hogy hatalmas energia lakozik benne. Ezek a tulajdonságok az előd modellnél is megvoltak, de a relatív színesebb megjelenése ellenére "hangtalanul" nem feltétlenül ezt vártuk el. Még mindig jókedvvel és elégedetten gondolunk vissza az elődre, ami ajánlott vételt kapott tőlünk, és az is eszünkbe jutott, hogy egymillió forint környékén az a hangfal sem feltétlenül a feleségbarát külsejével nyerte el kegyeinket, hanem az előadásával.

A Kendall 2F esetében jól belegondolva a tervezők ügyesek voltak, hiszen egy olyan termetes hangfalat alkottak meg, ami bizony helyigényes, viszont az első és hátsó kimeneti nyílása révén kevésbé kényes az elhelyezésre, ezért elvileg egy biztos pontot kell találnunk neki - eleve 30 kg a darabja, tehát izzasztó pakolgatni -, ahol a fizikumával megbarátkozva már nem fog feltűnést okozni, maximum az előadásával, ami tulajdonképpen a dolga. Hogy mennyivel tud többet a 2F a korábbi álló Kendall hangfalhoz képest? Elég sokkal, és ez már eleve indokolja a hozzá képest egyébként szerény áremelkedést. Nézzük viszont a részleteket!

Az előd már alacsony kivezérlési szinten is egyértelműen megmutatta foga fehérjét, nagyobb hangerőn pedig képes volt a csempék ragasztását is fellazítani. Nem fogyott ki a szuflából, hatalmas levegőtömeget mozgatott meg, és ugyan néha lehetett érezni azt, hogy némi árnyaltság még elfért volna az előadásában, a mai napig bátran állíthatjuk azt, hogy egymillió forintért az egyik legjobb álló hangfal a piacon ebben az árkategóriában. Akkor miért is válasszuk a 2F-et, ami biztosan hozza ezt a szintet, viszont visszafogottabb, ugyanakkor dominánsabb, köszönhető ez a jócskán megnövelt méreteknek és megváltoztatott arányoknak? Egyszerűen azért, mert más, és hallhatóan jobb lett. Ez konkrét kijelentés volt, de azt is írhatnánk, hogy az új Kendall nem a korábbi utódja, hanem egy új sorozat tagja a gyártó repertoárjában, csak azonos néven. Mielőtt végleg belebonyolódnánk a dologba, maradjunk annyiban, hogy a KLH teljes filozófiát váltott, és az előd alapvető jegyeit biztonsági játékként ugyan meghagyta, de merőben más célt tűzött ki maga elé.

A visszafogott, bútorszerű külső alkalmazását akkor értettük meg teljesen, amikor hosszas bejáratást követően csak a Kendall 2F előadására figyeltünk, ami amolyan megingathatatlan. Magabiztos, teljesértékű, abszolút arányos és nagyvolumenű. Már jócskán kaptunk a felső kategória stabilitásából, nyugodtságából, ami a minőség birtoklásának egyik védjegye. Megtehette volna, hogy letaglóz minket, hiszen minden paramétere adott lett volna hozzá, azonban a KLH más utat választott. Meg akart minket nyerni, még pedig olyan formában, hogy a Kendall 2F által egy méretes mindenest nyújt nekünk. Nem sziporkázik, nem fitogtat, nem produkál, egyszerűen példásan zenél.

Mark Knopfler hangján elegendő visszhang volt, középen jelent meg a két hangfal között, és egy kicsit el is bújt a zenekar többi tagja mögött. Nagyon tiszta, rekedtes hang hagyta el a torkát, ami végig érthető volt, és átjöttek a finom, sokszor mélabús hajlítások is. A gitárok az előtérbe kerültek, egységet alkottak, és a dobbal közösen úgy szólaltak meg, mintha egy örömzenélésre hívták volna meg a csapatot. A melegtónus egyből adott volt, a mélyszekció sem igényelt féltést, de nem akart minket letaszítani a székünkről, vagy kinyomni belőlünk a szuflát. Kiegyensúlyozottabban, stabilabban, valamivel puhábban jelent meg, mint az elődnél, amiben egyértelműen nagy szerepe volt a kétirányú basszreflex rendszernek.

Schubertnél is remek egységet alkotott a zenekar, a KLH gondosan bánt a megmozgatott levegőtömeggel, hiszen mindenhová jutott belőle, ritka jó balanszot alkotva így. A zongora természetesen szólalt meg, a hegedűkíséret tapintatos volt mindvégig, és a díszítésként bekapcsolódó fúvósok is a helyükön voltak. A sorozat állványos hangdobozához hasonlóan egy kis nyíltság még hiányzott nekünk, de az egységesség, és a betonbiztos alapok mindezért tudtak kárpótolni. Az egyértelmű, hogy a Kendall 2F basszusa remek, és bőven van belőle, ám nem olyan vehemens és domináns, mint az elődnél, hiszen sokkal jobban összeforrt ezúttal a többi hangszóróval, így nincsenek rések a tartományok között, inkább szoros egységet alkottak.

Jan Garbareket is melegszívűen, gazdagon juttatta el a hallójáratainkhoz, képes volt belelátni a zenéje mélységébe, és a virtuozitást is megfelelően kezelte. Néha túlzásokba esett, amikor maga a művész is, tehát megjelenítette azt, amit rögzítettek a stúdióban. Korábbi felvételt használtunk, ami ugyan már teljesen digitális rögzítésű volt, ezáltal képes kifogni sok hangfalon, a Kendall 2F viszont karakteréből adódóan inkább a teltségre összpontosított ezeknél a daloknál is. Meg voltak a részletek, de azokban sem volt semmi zavaró, vagy testidegen megközelítés, zenekar játszott nekünk egy nagy színpadon, teljesértékűen megjelenítve, ráadásul roppant magabiztosan, és tapintatosan.

A hangfal magabiztossága és nagyvolumenűsége tovább fokozódott, amikor Petrucciani felvételéhez nyúltunk, ahol összesen három zenész állt a színpadon. Sokkal többet volt képes ekkor megmutatni a részletekből, itt tapasztaltuk először, hogy a fix védőrács mögött elhelyezkedő magassugárzó nagyon is komolyan veszi a munkáját, de a túlkapásokról nem hallott még. A zongora természetessége kiváló volt, a basszusgitár kísérete nem volt tolakodó, inkább alázatos, szinte lehetett látni, hogy végig követi Steve Gadd dobos hihetetlen játékát. A professzionális jazzt úgy hallgattuk, hogy a színpad közelében éreztük magunkat, tehát a hangfal bevont minket a trió játékába, hangulatos előadásába, szinte mi is részesei voltunk az előadásnak, nem csupán a hallgatói.

Maradtunk a műfajon belül, viszont olyan produkciót vettünk elő a tarsolyunkból, ahol több hangszer szerepelt egyszerre, és a virtuozitás kicsit a háttérbe szorult. Itt is a zongoráé volt a főszerep, ami nem meglepő módon ismét természetesen, és életnagyságúan jelent meg, de mellette a dobos finomabban, sokkal több díszítéssel játszott, főleg a cintányéron, amin a hangfal a rétegeket szépen kibontotta, játékosan kezelte, pedig ritka bonyolult előadásnak lehettünk részesei. A KLH ekkor szobahangerőn szerepelt a legjobban, ami nem azt jelenti, hogy nem bírta volna a magasabb kivezérlést, hanem azt, hogy ezen a műfajon itt érezte magát igazán a komfortzónájában. Aztán persze megint stílust váltottunk, és a hangerőn is emeltünk!

Az Emerson, Lake and Palmer koncertfelvételeit vettük elő, ahol a ritmusszekció biztosította az állandó, fix és nagyon pontos alapot, Keith Emerson pedig megállíthatatlanul sziporkázott a billentyűkön. A Kendall itt is betartotta az arányokat, a kíséretet hátrébb helyezte el, Emerson pedig remekül kiemelkedett, és hozta a hetvenes évek progresszív virtuozítását. Remek, nagyon határozott és élvezetes volt, a dinamika összes impulzusával, őserejével, mégsem tolakodóan, egyszerűen határozottan, magabiztosan, minket pedig arra buzdított, hogy végighallgassuk majdnem az egész albumot, pedig nem is ez volt az alap terv.

Shirley Basseynél az énekhangot vettük górcső alá elsősorban, hiszen a zenei kíséretről csak azt írhatnánk le, amit a korábbiaknál is. Egyszerűen nagyon rendben volt! A művésznő pedig kilépett a hangfal elé, brillírozott, érzékiségből jelesre vizsgázott, és a hatalmas, tiszta tüdejét is többször megvillantotta. Teljes méretet öltött, ugyanakkor megőrizte kecsességét, allűrjeit, a hangfal meg az egészet roppant tisztán, "fátyolmentesen", naturálisan, és picit édeskésen ábrázolta. A KLH tehát ezúttal is nagyon remek egységet alkotott, a hangképe az idő elteltével egyre szerethetőbbé vált, magabiztossága révén minket is elégedettség itatott át, és a zene szeretete. Hiszen maga a Kendall 2F is egyértelműen nagy zeneszeretővé vált számunkra az idő előre haladtával.

Ezt alátámasztani egyértelműen a legjobb a komolyzene, ahol ezúttal az Újévi koncertet választottuk. Itt kapott ugyanis a hangfal hideget és meleget, tehát be kellett bizonyítania azt, hogy mennyire ért a finomságokhoz és a hangszerek sokaságához, ráadásul egyszerre. Egyértelműen hallható volt a létjogosultsága itt is a remek basszreflex rendszernek és a három kimenet elhelyezésének, hiszen nem voltak túlzások, nem tapasztaltunk összemosódást még a nagyzenekar teljes beindulásakor sem. A teljes újévi hangulathoz ugyan lehet, hogy hiányzott a pezsgő és a lakoma, de ezeket nekünk kell biztosítanunk. A hangfal a dolgát jól végezte, tehát zene terén nem volt szüksége semmilyen irányból támaszra. Nagyban játszott nekünk, de minden túlkapástól mentesen, és ezúttal is finoman, minden tolakodás nélkül tálalva a részleteket.

Összegzés, végszó

A KLH Kendall 2F álló hangfalának előadása tulajdonképpen arányos a külsejével. Méretes dobozról van szó, szépen megmunkálva, szinte dolomitot sejtetve, azonban mentes minden díszítéstől, talán túlzottan is letisztult. Dió változatban pompásan mutat, fekete színben egy kicsit komor, de az előadása mindkét variánsnál egyforma. A három reflexkimenetnek, és a hozzájuk tartozó rendszernek, a remek hangszóróknak, és a példás megépítésnek hála nagyvolumenű, természetes, túlkapásoktól mentes a hangja, ami megfelelően részletező, de a fő erénye az artikulált, egységes előadása. Nem vág egyből a falhoz, de kis idő után már nehéz szabadulni a hangzásától. Az elődje alapkarakterét valamennyire megtartotta, de azt jócskán finomították a tervezők, az irány pedig egyértelműen jó volt, így szintén egy  Ajánlott Vétel termékkel volt az esetében dolgunk.

Műszaki adatok

Mérleg

+ Méretes hangfal, ehhez hasonlóan nagyvolumenű az előadása, viszont túlkapásoktól mentesen

+ Minden tartomány rendben volt, a hangszórók kategóriájának remek példányai

+ Az első és hátsó basszreflex nyílás együttes használata által egységes, naturális hangképet alkot

+ A hangja hosszútávon ejt rabul, tehát kerüli a felesleges látványmegoldásokat

- Az elődjéhez hasonlóan kevés színvariáns, és még visszafogottabb, bár domináns külső

Szubjektív vélemény

Forrás: AV-Online.hu