Ennyivel jobban megéri a tömör gyémánt tű? Jogos kérdés! Mivel gyakorlatilag mindegyik belépő kategóriás MM hangszedőjük gyémánt heggyel rendelkezik, igaz ragasztott verzióban. A Sumiko a következő magyarázatot fűzi hozzá: „A Wellfleet egy erősen csiszolt tömör elliptikus tűt használ, ami megszünteti a csillapítást a tűszár és a tű között. A felesleges tömeget lecsiszolják, így csökkentve a hegy súlyt, ami gyorsabb és közvetlenebb reakciót eredményez a mozgás során. A szónikus sebesség növelése javítja a térábrázolás fókuszt, és a részlet ábrázolást”. Ám a tömör gyémánt tűt bonyolultabb közvetlenül a konzol szárra rögzíteni, ezért ez csak a drágább hangszedőkben elérhető opció.
Specifikációk, és a rögzítés módja:
A Wellfleet nagyon hasonlít a három testvérére, és szerencsére ugyanúgy beépített rögzítő csavar anyát tartalmaz a ház. Sokkal könnyebben szerelhető, mint a külön anyával rögzítendő hangszedők.
A specifikációi komoly értékek. A frekvencia átvitele 12 Hz – 33 kHz között van. Ha van kutyája, kérdezze tőle, mennyit hall belőle. A 3,0 mV-os kimeneti jelszint viszonylag alacsony érték. Sok MM hangszedő képes a 4,5-6,0 mV jelszintre is. Az áthallás csillapítás 1 kHz-en 30 dB, és a balansz 0,5 dB-en belüli, ami kiváló érték. 1,8-2,2 gramm közötti tűnyomással használható, a gyártó 2,0 grammot javasol. A hangszedő teljes tömege 6,5 gramm, ami jól illeszthető a legtöbb hangkarhoz.
A dobozban két rögzítő csavar és egy kis imbusz kulcs található mint tartozék. A gyártó honlapjáról a Wellfleet dobozának alján lévő QR kód beolvasása után egész jó használati útmutató tölthető le. A garancia csak akkor érvényes, ha a hangszedőt hivatalos Sumiko kereskedőtől vásárolja.
Meghallgatás:
Nemrég vettem néhány lemezt. Közöttük volt Marshall Chapman Jared Virgin (Epic JC 35341), amit 1978-ban a Stereo Review az év lemezének hirdetett ki. Kikerestem rajta Johnny Cash I Walk The Line klasszikusának Chapman féle verzióját. A dal katonai stílusú dob riffel kezdődik, amihez erős basszus csatlakozik. Sok visszhang van a felvételben, és az effektek a színpad felett lebegnek. Ez a verzió kimért és lassú az eredetivel összehasonlítva. A Wellfleet tolmácsolásában a az elektromos zongora/szintetizátor a dobok mögött helyezkedik el. A lassú tempó ellenére a mélyhangok hosszan ki vannak tartva, és ha elég hangosan hallgattam, még a mellkasomon is éreztem. Chapman középen állt, a dob és a zongora között. A fúvósok, a gitárok és az egyéb hangszerek néha elmozdulnak a színpadon, véleményem szerint azért, mert túl jól szórakozott, aki a mix keverését végezte. A Wellfleet mindent megmutatott.
Az 1950-es és 60-as években Bill Chase trombitás a kor bandáinak krémjével játszott együtt. Maynard Ferguson, Woody Herman és Stan Kenton, hogy másokat ne említsek. Aztán az 1970-es évek végén saját együttest alapított Chase néven. Kilenc tag volt a zenekarban, négy trombitás, egy billentyűs, egy gitár, egy basszus gitár, egy dobos, és egy énekes. Egyetlen slágerük a Get It On, ami a Billboard 100-as listán a 24. helyre küzdötte fel magát (Epic E 30472). A Sumiko előadásában a tempót a négy fúvós vezette. A billentyűs a jobb oldalon a dobbal, a gitárok pedig kicsit balra. A srácok dögös játékának energiáját a Wellfleet kiválóan tálalta. A lemezt egyébként használtan vettem, és az eredeti tulajdonosa nem bánt vele kesztyűs kézzel, de a tisztítása után a Sumiko a felületi zajok legtöbbjét megszűntette. Ezt a dalt a rendszeremben még soha nem hallottam ilyen jól szólni.
Linda Ronstadt a népszerűsége csúcsán a Little Anthony and the Imperials „Hurt So Bad” című szerzeményét beillesztette a Mad Love dalába (Asylum 5E-510). Több tucatszor hallottam már a rádióban, de most először hallottam meg azt, hogy Ronstadt hangja néhol olyan, mintha sírni készülne. A szólógitár kíséret feljebb vitte a hangját, és jól hangsúlyozta az énekesnő érzelmi fájdalmát. Nem volt nehéz együtt éreznem vele. A dobfelszerelés hangja a valóságnál szélesebb, a pergő, a lábdob és a cintányér az énekesnőtől jobbra, a hi-hat és a tom-tom pedig balra van. a két gitár két oldalon. Tökéletes leképezése a színpadnak. Újfent lenyűgözött a Wellfleet hátterének csendessége.
Véleményem szerint egy hangszedő teljesítményének megítélése a komolyzene bemutatás módja. A klasszikus zenében minden megtalálható a legmélyebbtől a legmagasabb frekvenciáig, sőt feljebb is, amik csak a harmonikus tartományban vannak jelen. Ráadásul ezek a leghalkabbtól a nagyon hangosig egy pillanat alatt változhatnak. Egyik kedvenc felvételem az Atlanta Symphony Aaron Copland három műve Fanfare for the Common Man , Appalachean Spring és Rodeo (Telarc DG-10078). A Rodeo-t ezúttal nagyobb odafigyeléssel hallgattam, mert korai digitális felvétel, ami a korának egyik legjobbja volt. A Wellfleet tolmácsolásában a zenekar teljesen betöltötte a teret, igen meggyőző mélységgel. Pontosan meg tudtam határozni az egyes hangszerek helyét, de inkább hagytam, hogy átjárjon az előadás, és élveztem a hangzás teljességét. Szembetűnő volt a híres-hírhedt Telarc dob, amit nagy erővel ütnek, és nagyon hangos. Minden benne volt a Wellfleet bemutatójában, nagyon élveztem.
Visszatérő olvasóim tudják, hogy gyakran használom a Manhattan Transfert az értékeléseim során. Két oka van ennek. Egyrészt szeretem a zenéjüket, másrészt pedig azt, ahogy megszólalnak a lemezeik. Az egyik legjobb albumuk a Vocalese (Atlantic 81266-1). Ebben Jon Hendricks híres jazz szövegíró népszerű felvételekhez írt szavait éneklik. Az együttes tagjai hangszerhez hasonló hangokat adnak ki az éneklés közben, és természetesen ott van mögöttük egy big band, aki kíséri őket. Az Airegin című számuk – a Nigeria visszafelé – Sonny Rollins tenor szaxofonosnak dedikált felvétel. A szám tele van extrém gyors hangokkal, el nem tudom képzelni, hogy lehet ilyen gyorsan kimondani a szavakat. A négy énekes a nagy színpadon elől áll, a zenekar pedig mögöttük játszik. A Wellfleet bőséges basszus lendületet adott, semmi csúszást nem érzékeltem. Ismét meg kell említenem, hogy milyen csendes háttere van ennek a hangszedőnek.
Szerencsésnek érzem magam, hogy birtokomban van a Mobile Fidelity 180 grammos, 45-ös fordulatszámú Dire Straits Brothers In Arms (MFSL 2-441) nyomata. A kedvenc felvételem a Money for Nothing, amiben reméltem, hogy feltűnik majd olyan részlet, amit korábban nem hallottam. Így is lett! Egy ronggyal kitömött kolomp, amit kalapáccsal ütöttek meg, így staccato hangot ad ki, és szinte azonnal elhal. A Wellfleet egyértelműen megmutatta. Az erőteljes basszus hangokat is magabiztosan kezeli. Sting “I want my MTV” nyíltabb és levegősebb sírám volt mindennél, amit eddig hallottam. Nagyon tetszett.
Az R&B műfajból a The Blues Brothers (Atlantic SD16017) lemezt választottam. Dan Aykroydot és John Belushit kísérő tagok mind magasan képzett zenészek. A szólógitáros Steve Cropper, a basszusgitáros Donald „Duck” Dunn és a dobos Willie Hall mind a Stax Records házi zenekarának tagjai voltak. Murphy Dunne chicagói zongorista. A szaxofonosok, Tom Malone és Lou Marini, valamint Alan Rubin trombitás mind a Saturday Night Live-ból lehetnek ismerősök. Matt Murphy gitáros pedig Howlin’ Wolf, Memphis Slim és James Cotton blues legendákkal játszott együtt. A „Shake Your Tailfeather” című számot választottam, ahol a banda Ray Charlest kíséri. Szoros színpad, szűk ábrázolás móddal. A Sumiko tolmácsolásában az elrendezés olyan volt, mint a filmben, elől Charles, mögötte pedig a zenekar. Rendkívül precízen szólalt meg a dal, amit hatalmas ritmikus lendület jellemzett.
Összehasonlítás:
A Wellfleet képességeit istállótársához, a Moonstone MM hangszedővel hasonlítottam össze. Mindig is kedveltem a Moonstone lágy könnyed hangját, ami nagyon passzol az általam gyakran hallgatott jazz és klasszikus zenéhez. A szám amit választottam a Last Train Home volt Pat Metheny Group Still Life (Talking) című albumáról (Geffen GHS 24145). A felvételen Metheny egy gitár szintetizátoron játszik, aminek hangja szitárhoz hasonló. Elől középen jelenik meg a hangszer jobbra a zongora, mögötte pedig a dobok. Három férfi hang is megszólal vokálként a dobok mögött.
A Moonstone hangszedővel kezdtem, és mint mindig, rácsodálkoztam a gazdag hangzására. A színpad viszonylag szűk, de megfelelően mély. A felvétel végén gőzmozdony sípja mozog jobbról balra, majd elhalkul. Igazán tetszett, ahogy ez a kiváló hangszedő szólt. Aztán hangszedő csere, és némi finombeállítás következett, beépítettem a Wellfleet-et. Tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Mindent megkaptam a Moonstone hangjából, de még több mást is. A kisebb testvér gazdag hangja, és folyékony bemutatás módja mellé megjelent a kifinomult részlet ábrázolás. Mindenből többet kaptam. A térábrázolás és a részletek jobbak. A felvétel végén mikor Metheny hangszere lecseng a bal csatorna felé, olyan dolog, amit a Moonstone nem mutatott meg ennyire tisztán.
Összefoglalás:
Az audió kalandozásom évei alatt egy tucatnyi féle hangszedőt használtam már a lemezjátszóimban. Shure, Stanton, Grando, Empire, ADC, Ortofon, és Sumiko. Az Ortofon kivételével mindegyik az adott széria top közeli modellje volt. Aztán a Soundstage Access számára írt bemutatóim során alkalmam volt több Audio-Technica, Grando és Ortofon hangszedőt is meghallgatni. A Sumiko Wellfleet mindegyiken túltesz. A legjobb hangú MM hangszedő, amit valaha a rendszeremben volt alkalmam meghallgatni. Ahogy azt már korábban is említettem, a Wellfleet mindenből többet ad, mint az általam nagyra becsült Moonstone. Nem nevezhető olcsó MM hangszedőnek, hiszen az ára összemérhető egy belépő kategóriás lemezjátszóval, amit ebben a bemutatóban is használtam. Ám ez a hangszedő olyan, amire velem együtt nyugodtan vágyhat.
Értékelés:
Írta: Thom Moon
Forrás és képek: Soundstageaccess és Sumiko
Forrás: Audiophile-szalon.hu
