Az első autóm egy kopott, mustársárga Peugeot 304-es volt, sötétkék motorház tetővel. A kék árnyalata nem volt éppen egy divat kinyilatkoztatás, mert az előző tulajdonosa autóbontóból szerezte be, ahol az adott pillanatban csak ilyet tudott vásárolni. Amikor belefáradt az Ikea reklám stílusú gépébe, 600 holland guldent, azaz kb. 300 amerikai dollárt fizettem neki érte. Semmi nem működött rajta rendesen, még az irányjelző karja is törött volt. Ezt ki tudtam saját kezűleg cserélni, de a rádió is olyan volt, mint egy zombi. Egyik nap meghalt, másnap pedig életre kelt. Alaposan megismerkedtem a bekötésével. A csomagtartó szőnyegében gombásodás foltokat is találtam. Egyetlen pozitívum volt, hogy gyorshajtásért soha nem büntettek meg, mert 45 mph felett úgy füstölt, hogy meg sem próbálkoztam ilyennel.
Évekkel később, amikor rátaláltam a Hi-Fi-re, mint hobbi, gyakran visszaemlékszem erre az autóra. A csúcsminőségű hangzásban a szeparáció a divat. Fel sem merül az egydobozos, összeillő megoldások ötlete, az audiofil zenerajongók megszállottan szét akarják választani a dolgokat. Külön végerősítő, előerősítő, források, kábelek, hangfalak. Mi lenne, ha ugyanilyen módon próbálna autót vásárolni? Felfüggesztés az egyik gyártótól, alváz a másiktól, kerekek a harmadiktól – és igen, kell egy kék színű motorház tető a roncstelepről. Kísért a múlt. Mentális dolog, amiből köszönöm, nem kérek!
A hasonlat nem tökéletesen pontos, ezt elismerem, de amikor autót vásárol, egydobozos megoldást választ. A különböző gyártóktól származó alkatrészek összeszerelése valószínűleg nem működne túl jól. A hang viszont többé kevésbe szabványosítva van, a legtöbb egymástól független gyártó eszköze egymáshoz csatlakoztatható, sőt kiváló eredményeket lehet velük elérni. De gondoljon az 1950-es évek többfunkciós konzoljaira, a 70-es évek receivereire, vagy a 80-as évek boombox masináira. Miért ne lehetne ezt napjainkban is megvalósítani? Főleg akkor, ha valami sokkal jobban működik, mint a régi francia autóm?